Harlekin Nemzetközi Kortárs Bábművészeti Napok / Harlekin Bábszínház, Eger

2021.12.08.

A HaNeKoNa – Harlekin Nemzetközi Kortárs Bábművészeti Napok kétévente kerül megrendezésre az egri Harlekin Bábszínházban. A nemzetközi jelleget 2020-ban célozták meg, akkor viszont a rendezvény elmaradt, így tulajdonképpen a 2021-es az első nemzetközi kiadás. BOGYA TÍMEA ÉVA BESZÁMOLÓJA.

A legutóbbi, 2017-es fesztivál témája a bábszínház és dráma módszertana, a színházi nevelés volt. Az ideinek pedig a kortárs bábszínház fogalma, bármit is takarjon a terhelt megnevezés. A Nánay István és Éry-Kovács András vezette Kortárs Bábművészeti Szimpózium mind a bábos veteránoknak, mind az újoncoknak hasznos volt, hiszen olyan szempontok, megközelítések hangoztak el, amelyek alapján közelebb kerülhetünk a kortárs bábszínház fogalmához.
Az egyik ilyen szempont a bábszínháznak a képzőművészettel való kapcsolata. Inkább úgy mondom, hogy a bábszínház egyben képzőművészet is, és ez a minősége gyakran megelőzi a történetmesélési funkcióját. Ahogy a Magamura Alkotóműhely Johannes Doktor Faust című előadásának is a középpontjában a kép és az azt kiegészítő élő, nem történetmesélő és nem illusztratív zene áll. Boráros Szilárd és Boráros Milada a cseh vásári bábjátékok Johannes Doktor Faust hagyományát gondolták tovább. Marionettbábjaik már nem realizmusra törekvő, a klasszikus tipológiát betartó figurák (ehhez lásd Emil Radok és Jan Švankmajer 1958-as kisfilmjét), hanem metaforikusak: Wagner (Faust “asszisztense”) feje egy karóra, keze feltörlőrongy, a két ördög és Mephisto nem kedélyes rosszcsontok, hanem nyugtalanító megjelenésű teremtmények (egyiknek a feje az erdőben talált rókakoponyából készült), a spanyol király csak egy arany kéz, amit meg kell csókolni. A legszemléletesebb Faust pokolra szállása, Darth Vader jön el érte lángnyelvekkel, fadarálóval. Az absztrakt figurák között Faustot éppen emberszerű megjelenése emeli ki, teszi elkülöníthetővé a néző számára.
A látvány annyira felülírja az eseményeket, hogy néha már nehéz is követni azokat, ám ez egyáltalán nem zavaró. A színpad olyan, mint egy kis laboratórium. A bábosok nincsenek takarásban, látjuk mozgásukat, arcukat és a pihenő bábokat. Ez a döntés lerombolja a kukucskáló színpad illúzióját és a színházi reprezentáció felé fordítja a figyelmet. Mi, nézők a színházi folyamat tanújaként vagyunk ott, végigkövethetjük a történet előállításának folyamatát (Jörg Lehmann: Jelen II. Az irodalom, a báb, a megmutatás. In: A dolgok színháza). És valóban azt érzem, hogy valami csodálatosan ritka és törékeny eseménynek vagyok a tanúja.

A zene nagy hangsúlyt kap a Harlekin Bábszínház Moll tündér álma előadásában is. (Az előadás online változatáról írott kritikánkat ld. itt – a szerk.) A kortárs bábszínháznak egy másik jellemzője (lehet) a klasszikus ábrázolási módoktól való eltérés. Ez érvényesül a Szűcs Réka által írt és rendezett előadásban is. Ez nem egy átlagos tündérmese, Moll tündér sem egy átlagos tündér, ő egy különleges molylepke, aki nem tud repülni. Ennek tetejében sem ő, sem a többi szereplő nem beszél, az intenciókat, hangulatváltozásokat Zádori Szilárd zenéje jelzi. A közös nyelv hiánya semmilyen akadályt nem jelentett a történet megértésében. A Csonka Erzsébet tervezte bábok a színpadon figurákká éledve nem hibátlanok, mégis boldogok lesznek. Mollnak nemcsak a megjelenése tér el a klasszikus tündér/hercegnőábrázolástól, hanem érdeklődése is: ért is a műszaki dolgokhoz, megjavít minden kacatot, amit a padláson talál. Például egy repülő megjavításához is hozzáfog, hogy valóra váltsa álmát és repülni tudjon. De a végén kiderül, hogy legnagyobb álmainkat néha másokban találjuk meg. És mi lenne egy mese egy kis izgalom nélkül? Mollt és égből pottyant kukac barátját, Durrt, a padláson fészkelő fecske fenyegeti. Mikor eledel után kajtatva feltűnik a színen, a zene komorrá, feszültséggel telivé változik: ami nekünk semmiségnek tűnik, az ebben a kis univerzumban életveszélyes. A fecske alakja viszont nincs démonizálva, fiókáinak keres eledelt.
Számomra, és talán sok másik néző számára Fabók Mancsi hagyományos népi kultúrában gyökerező, de kortárs gondolatmenetet sem nélkülöző előadásai jelentik az egyik legfőbb kapcsolatot a magyar népművészethez. Nagyon régen nevettem annyit, mint most a Vitéz László és Vas Juliska című előadáson. Fabók Mancsi bátran nyúl Vitéz László sok százéves karakteréhez és Kemény Henrik ikonikus örökségéhez. Saját szájíze, kedve szerint alakítja, olyan hitelesen, mintha ez a történet mindig is így lett volna. Mintha Vitéz Lászlónak mindig is lett volna egy Vas Juliskája, pedig csak 2015-ben találkoztak. Vitéz László és Vas Juliska humora itt már nemcsak Csokipofa ördög és Csonti csontváz elpüföléséből áll, hanem a figurák személyiségéből, közvetlenségéből, és természetesen olyan Kemény Henriket idéző szófordulatokból, mint a bepislogni a majomba vagy a mángor madarak. A produkció sikeréről nemcsak Fabók íráskészsége gondoskodik, hanem intenzív színpadi jelenléte, energikus játéka is. Amint azt Stuber Andrea is megírta 2017-ben: Fabók Mancsit az Isten is egyszemélyes bábszínháznak teremtette.
Fabók bábjai megőrzik hagyományos kinézetüket: Vitéz László piros sapkás, piros ruhás kesztyűs báb, viszont a Halál (akit öleléssel, az élet szeretetével tudnak legyőzni főhőseink) egy sisakszerű maszk a bábos fején. A kortárs bábszínház másik, talán legizgalmasabb kérdése a bábos és báb közötti viszony, és ennek megjelenítése. Duda Paiva Bruce Marie című előadása végig e kettőséget, megkettőzöttséget, az élet kiterjesztését helyezi a központba. A produkció a bábszínházi “életrehozás” aktusán keresztül kísérletezik egy utópia, a transzhumanizmus színpadra állításával. Duda Paiva Bruce Marie-figurája egy nyugdíjba vonult drag queen, aki takarítóként dolgozik egy laborban. A biológiai férfi és a felvett női identitása állandó párbeszédben van egymással: a mélyebb hang Bruce, a vékonyabb Marie. Hozzájuk csatlakozik Muffin, a ketrecbe zárt majom, akit Bruce Marie szabadít ki, és akit a bábos élet és halál között lebegtet. Bábos és báb, valamint a bábok közötti határ hol pontosan elhatárolható, hol teljesen eltűnik (például Muffin egyik dalánál Bruce Maria lábait kölcsönzi neki a tánchoz), és kérdésessé válik, hogy pontosan ki mozgat kit az előadásban. A nyílt játék (ami a Johannes Doktor Faustban is látható volt) helyzetbe hozása az élő és élettelen közötti viszonyra irányítja a figyelmet. A szivacsbábok plasztikus, hiperrealista megjelenése pedig képes feledtetni velünk, hogy Muffin majom tulajdonképpen nem él.