A Magyar Dráma Napján egy kortárs magyar drámát mutatunk be: Grecsó Krisztián és Hrutka Róbert zenés darabját, a Stopot. Az előadás az Egri Kulturális és Művészeti Központtal együttműködésben jön létre, alcíme: hinták, apák szerelmek. Vajon mit jelent ez az alcím, és miért számít újdonságnak a társulat életében és a városban az előadás? Erről beszélgettünk a rendezővel, Halasi Dániellel.

– Honnan jött az ötlet, hogy Grecsó-darabból készüljön osztálytermi előadás?

– Először is fordítva kell gondolkodni: nem Grecsó-darabot kerestem, hanem egy tantermi színházi előadás alapanyagát, és mások mellett ezt is elolvastam. Az igaz, hogy régóta ismerjük egymást Krisztiánnal személyesen, és nagyon nagy hatással vannak rám a történetei. Bár nem az enyémek azok a tájak, ahol ezek játszódnak, mégis megérintenek, húsba vágnak, mert a mondatok élőek, a szereplők, a helyzetek ismerősek. Ebből a személyes ismeretségből indíttatva hívtam fel őt, és kérdeztem arra rá, nem dolgoznánk-e együtt. Rémlett, hogy van vagy épp készül egy olyan darab, ami nem regényadaptáció, mint a Mellettem elférsz, hanem egy eredetileg is színpadra írt szöveg. A beszélgetésből kiderült, a darab kész, olyannyira, hogy akkor már a második bemutatója is megvolt.

Elolvastam a darabot, és először hezitáltam, hogy a későhuszonévesek-koraharmincasok problémáival azonosulnak-e vajon a középiskolások, akik a hinták és az apák után vannak, de abszolút a szerelemben, a mában élve – egyébként nagyon helyesen, ennek az életszakasznak teljesen megfelelően. Viszont nekik is fontos kérdés, honnan jönnek. Azért lázadunk ebben a korban, mert azt keressük, miért épp úgy vagyunk összerakva, milyen örökséget kaptunk, azzal mit tudunk kezdeni, merre tudunk továbbmenni, és ami ehhez hozzájön: a külvilág reakciója, fogadó- és elfogadó készsége. Első olvasatban ez a történet két ember találkozásáról szól, akiket egy véletlen, a stoppolás hoz össze. A felszín alól viszont sokkal nagyobb hatósugarú kérdések bukkannak elő, amik azt érintik, hogy van múltunk, van jövőnk, az egyiket visszük magunkkal, a másikat keressük, és ezekkel a jelenben hogyan tudunk megbirkózni. Valószínűsítem, már csak személyes ismeretségünkből is, hogy az alcím, a hinták, apák, szerelmek, Krisztián érintettségére utal.

Aztán megnéztem a veszprémi Pannon Várszínházban játszott előadást, és akkor szembesültem azzal, hogy nem csupán próza, de zene is van a Stopban.

– Azt érzem a szavaidból, a lelkesedés és a kétségbeesés – legalábbis az elején – több hullámban érkezett.

– Valóban így volt, hiszen sose csináltam ilyen intim előadást. Olvastam a darabot, és azonnal nagyszínpadi megoldások jöttek elő, képek, víziók, leginkább arról, hogy itt akkor behozunk valamit.  A darabban kétszer is említik a Vukot, és azt, hogy az embereknek csak lába látszik. Ott elkezdtem azon gondolkodni, hogyan mutassuk meg a gyerek- vagy Vuk-szemszöget: használjunk paravánt, vagy kezdjük el a padokkal dolgozni? De az átállás idő, a tanteremben ez lehetetlen. És folyamatosan vakvágányra tévedtem. Akkor jött az „én erre képtelen vagyok” érzés. El kellett jutnom oda, és nagy tanulási folyamat volt, hogy nagyon egyszerűen fogalmazzunk.

Ebben két ember volt nagy segítségemre: indirekt módon Madák Zsuzska, akinek az osztálytermi előadásai inspirálóan hatottak, közvetlenül pedig az előadás látványtervezője, Mátravölgyi Ákos. A másik nagy dilemma a zene használatát érintette. Olyan tantermi előadást még nem láttam, amelyben kiáll a színész, és dalra fakad. Elkezdtem félni, nem lesz-e visszatetsző, ha a remekül megkomponált, de egy ilyen térben túl telített hangszerelésű dalokat musicalesen, nagy mozdulatokkal éneklik el a színészek. De azt is sikerült lefordítanunk egy szerelmi duettre. És amikor ezek a problémák megoldódtak, jött a kilábalás.

– Ha tantermi előadáshoz kerestél alapanyagot, akkor ez a klasszikus színházi körülmények között létrehozott előadás inkább pozitív meglepetésnek számított, hogy ennyire nyitott az anyag, ezt is ki lehet belőle hozni, vagy sokkszerűen hatott rád, hogy lehet-e redukálni ezt az osztályterem intimitásához?

– Egyiknek sem mondanám. Nem árultak zsákbamacskát, az egy zenés játék volt, úgy, ahogyan azt az a színlap ígérte. Egy kiállításában nagyobb volumenű kamaramusical, ami abban az interpretációban, egy poposabb megközelítésben teljesen megállta a helyét. Másféle kétségeim voltak. Amikor elolvastam a darabot, még a veszprémi előadást megelőzően, kicsit bizonytalan voltam, hogy érdekli-e a középiskolásokat. A történet két szereplője ugyanis 8-10 évvel idősebb náluk. De egyrészt hamar eltelik ez a néhány év, másrészt vannak olyan kérdések a darabba kódolva, amelyek ennek a korosztálynak is teljesen relevánsak. Az, hogy a családi, szociális örökség, a magunkkal hozott és tanult dolgok milyen viszonyban állnak a saját kívánt vagy elutasított jövőképükkel.

– A forma mikor dőlt el?

– Már nem emlékszem arra, mi volt az első színházi nevelési előadás, amit láttam. Ezeknek az a jellegzetessége, hogy zárt csoportok, egymást ismerő diákok az előadásban is részt vevő nézők, így én kívülállóként figyeltem csak a történéseket, mert nem voltam az osztály tagja. És számomra az volt a megdöbbentő, hogy a gyerekek a saját közösségükben olyan mélységben tudtak beszélni az előadás felvetette kérdésekről, amik nekem hagyományos nézőként még csak át sem futottak az agyamon. Hogy mennyi minden benne lehet egy történetben, hogy a színházi hatás mennyire sokféle, hányféleképpen csapódhat le, és ugyanakkor alkotóként is micsoda felelősség egy ilyen produkció. Csodálatos volt látni, mekkora élvezettel, érdeklődéssel, feszélyezettség nélkül vettek részt benne, és úgy csatlakoztak vissza az előadás cselekményébe, hogy a saját történetüket kimondták, sőt azon keresztül olvasták azt, amit a színészek játszottak. Ezek miatt pontosan tudtam, ha tantermi előadást csinálunk, csak így csináljuk.

– Ezek szerint a színházi nevelési foglalkozás részétől nem izgultál.

– Dehogynem, viszont pontosan tudtam, ha az én görcseim rakódnak rá a munkára, nem fog menni. Ott is volt segítségem, az InSite Dramától érkező Bethlenfalvy Ádám és Cziboly Ádám. Munkáik előzetes ismeretébem garanciát láttam arra, hogy a játék, a forma működni fog, és az érzésem már az első, a teljes társulatot érintő workshopon bebizonyosodott.

– Most hogy érzed: jobban fogsz izgulni 21-én a premier előtt, mint más előadásoknál?

– Lehetséges. Valószínű. Igen. (Nevet) Új dolog fogtunk, kimozdultunk a komfortzónánkból, ami egy színház esetében a folyamatos megújulás záloga. Az egyetemen volt egy bohóckurzus. Ülj le, állj fel – ennyi volt a feladat. Lehetett látni, mikor kapcsol be a színészi agy, hogy a mozdulat jól nézzen ki, hatásos legyen, és abban a pillanatban már külső szemmel nem működött a dolog. Itt is ezt kell elérnünk: a természetességet. Miközben a színészeknek rettenetesen nehéz feladatot kell végrehajtani: végig kell vinniük egy történetet, amit úgynevezett nyitások szakítanak meg – ezek azok a pontok, amikor a közönséget bevonjuk –, és a színészileg megakasztó, kizökkentő nyitások után azonnal vissza kell lépniük a történetbe.

– Ami azt is jelenti, hogy egészen más eszköztárral kell dolgozniuk.

– Ez így van. Elolvastuk a darabot, elemeztük, aztán felálltunk az asztaltól, és még mindig nem tudtunk mindent. A helyzetszerűség viszont indukált egy csomó egyszerű megoldást. Amikor a színpadon a darabbal foglalkozunk, már nem a színész, hanem a karakter valósága a fontos. Nagyon nagy segítség, hogy az InSite Dramától érkező Bethlenfalvy Ádámmal és Cziboly Ádámmal dolgozhatunk. Ismertem a munkáikat, és éreztem, hogy jól egymásra hangolódunk. Szerencsére ez így is történt. A bemutató és néhány előadás után után még visszatérnek, hogy a tapasztalatokat beépítsük. A kérdés, amit körbejárunk – hogyan határozza meg útkereséseinket a családi háttér – nem fog változni, de az a célunk, hogy minden alkalommal hitelesen legyünk jelen a tanteremben.

– Mit tanultál magadról ebben a próbafolyamatban?

– Az meglepetés volt, hogy ráéreztem az úgynevezett nyitások helyére, tehát arra, hol tudjuk bevonni a nézőt a játékba, és a kommunikáció módjára. Persze, van ebben technika, de ez a pozitív visszaigazolás sok energiával töltött fel. Ugyanakkor nehéz ezt a próbafolyamatot elválasztani attól, hogy itt vagyok Egerben. Mindig csapatban szerettem volna dolgozni, olyan helyzetben, ahol nem én, hanem a közösség a fontos. Most a helyemen vagyok, jól érzem magam a bőrömben, és az, amit csinálok itt, ezzel a társulattal, az egri nézők érdekében készül.